trillevip - saját Leben

SERAPIA ÉS NESZTÓR

Ó, igen… az imént még a feketenyárfák árnyékában szaladt a nedves füvön, az apai ház kertjében, s a távolból jajveszékelést hallott… de miért is jajveszékeltek a cselédek ott a házban, s ő miért is szaladt oly kétségbeesetten a szekérút felé? Mi is volt a szívében az a szorító zaklatottság?

            Nesztór, Nesztór, igen, ezt kiáltozták a házban, hogy Nesztór, jaj, Nesztór…

            Jajgattak, és kiabáltak, sikítottak és kétségbeesetten rohant mindenki a ház felé, s aztán az apja mély, hörgő jajszava örvénylett a fekete faágak alatt, mint egy kiterjesztett szárnyú ragadozómadár…

            - Ó, jaj, megvakult! Megvakult! – így kiáltott az apja. – Megvakították a fiam!

            És mintha csakugyan… mintha csakugyan történt volna valami… de minden olyan furcsa és bizonytalan… ide-oda billeg az ég… a fák mintha ki akarnának szakadni a földből, és a föld a lába alatt egyszerre hullámzani kezd… és mi ez a síkos, ragacsos valami a kezén? Csak nem megvágta magát… de hiszen ez vér! Véres mindkét keze…

            - Ő volt! Ő volt a tettes! Serapia, ő vakította meg! Az ablakból a saját szememből láttam, ahogy mindkét hüvelykujját a fiú szemébe nyomja… - ezt kiabálta az egyik szolga, s erre a többiek is kiabálni kezdtek, hogy igen, igen, gonosz az a lány, velejéig gonosz, alighanem valami gonosz szellem szállta meg, hiszen gyerekben ennyi gonoszságot sose láttak még… gonosz, hiszen gyűlöli az ártatlan kis Nesztórt… gyűlölte mindig, s most, lám, megvakította…

            És ekkor, mintha egy jégcsap döfte volna át a testét, Serapia egyszerre megdermedt a döbbenettől.

            Mert most már pontosan emlékezett a pillanatra, amikor megvakította az öccsét. Emlékezett a féltékeny gyűlöletre, ami elöntötte a szívét, ahogy megpillantotta a szilfák alatt. Nesztór épp játszott: fakorongokat rakosgatott egymásra, egészen magasra, amíg csak el nem dőlt a torony: akkor tapsikolva felugrott. Csudamód örült a játékának, s nem unta meg újra és újra elölről kezdeni. Serapia lelkében lassan kúszott fel a gyűlölet: először csak módfelett ellenszenvesnek találta magát a játékot, afféle fiús ostobaságnak, amelyben egy valamirevaló lány semmi érdekeset vagy izgalmasat nem tud találni. Aztán az ellenszenve átkúszott az öccsére: rútnak találta, aránytalannak, a feje túl nagy, a  karjai túl rövidek, a lába karika, a hasa pók, és az egész kis ember annyira, de annyira nevetséges, hogy csakugyan, nem lehet a láttán visszafojtani a kacagást. Fel is kacagott Serapia, gúnyosan, bántón.

            A kisfiú összerezzent. Jól ismerte ezt a kacajt, és tudta, hogy nem jót jelent: alighanem gúnyos szavak, majd ütlegek követik. Összehúzta magát, de a játékot nem hagyta abba. Óvatosan figyelt a háta mögé, ahonnan a lány közeledett felé.

            Serapia ekkor már lángoló gyűlöletet érzett a kisfiú iránt. Ó, de hiszen mért is kellett megszületnie? Mért kellett az anyjának még egy gyerek, ráadásul egy fiú, egy ilyen hasznavehetetlen, ostoba, rút kis béka, mint ez itt, akit mintha másért sem küldtek volna az istenek, mint személyesen éppen az ő bosszantására… ó, milyen boldog is lenne minden perce, ha az a tudat el nem rontaná, hogy ez az ocsmány kis teremtés a világon van… mért kell megossza vele anyja és apja szeretetét, az ételét, a játékait, a házat, amelyben él, a kertet, ahol olyan boldogan hancúrozhatna egyedül…

            - Te ezt élvezed!? – kérdezte gúnyosan, amikor Nesztór lábujjhegyre pipiskedve helyezte el a következő fakorongot a torony tetején   .

            A kisfiú nem válaszolt.

            - Ez nem is játék! Ezt csak egy ilyen hülye kis idióta élvezi, aki még számolni se tud, meg a betűket sem ismeri!

            - De ismerem! – fordult most meg Nesztór. Dacosan nézett Serapia szemébe. A lány állta a pillantását, s közben gúnyos mosollyal egyre közelebb jött. Az arcuk már szinte összeért.

            - Hiszen még a lábadon sem tudsz megállni! – sziszegte a lány, s miközben egyik lábával a fiú lába mögé lépett, a kezével jó erősen hasba taszította.

            Nesztór feldőlt, s vele a torony is.

            - Elrontottad! Elrontottad a játékom, te, te…. – és felemelt kézzel ugrott a lányra.

            - Meg akarsz ütni? Te engem? Igen? Meg akartál ütni? – visított Serapia, és mindkét hüvelykujját a fiú szemgödrébe nyomta.

            Egyre mélyebben és mélyebben, és már nem érzett, nem hallott semmit, csak a gyűlölet, a vak, tomboló harag égett a szívében, mint a kohóban a tűz.